Háromgenerációs "vasutas család"

Gyermekkorában sokszor nézte a bolt kirakatában azt a ma már nagyon egyszerűnek tűnő vasutaskészletet, ami egy váltóáramú mozdonyból, három személykocsiból és egy környi alumíniumsínből állt, 33 mm-es nyomtávval. Egy karácsonykor aztán megtörtént a csoda, ott volt a fenyőfa alatt a hőn áhított játék – így emlékszik vissza a kezdetekre Csipke András modellező, aki 1981 óta él Pakson és az atomerőműből ment nyugdíjba. Az említett karácsony majd’ ötven évvel ezelőtt volt, az első vasutasszett akkoriban félhavi fizetésbe – kb. 600 forintba – került. Nem igazán lehetett azonban további kiegészítőket kapni a „vonatozáshoz”, ezért Csipke András édesapjával saját kezűleg állt neki, és barkácsolt rengeteg dolgot: síneket, váltókat, darut. Az ilyen gyerekkori közös munkák során nagyon sok tapasztalatra tett szert a szerszámok használatával és a különböző anyagok alkalmazásával, megmunkálásával kapcsolatban. A műhelyben megtalálható volt a kör- és szalagfűrész, abrichter, esztergapad, állványos fúrógép, továbbá sok-sok kézi-, valamint elektromos szerszám.

Ahogy idővel nőtt a készlet, a modellező megépítette a terepasztalhoz szükséges első vezérlőpultot. Sok segítséget kapott kollégáitól, akiktől feleslegessé vált készülékekből kiszerelt alkatrészeket kapott. A modellezők egyik legnagyobb gondja, a helyhiány, Csipke Andrást is elérte: a lakásból a tanyára került a terepasztal és a vasutas állomány, majd családi házba költözve az emeleten rakta össze újra az elképzelését. Végül a ház egy kisebb szobájában talált végleges helyet a kilenc négyzetméteres asztalnak, mely felnőtt fejjel is élvezetes, pazar látványt nyújt.

A terepasztal képe különböző szaklapokból, könyvekből, illetve a kiállításokon és a környezetében látott ötletekből, tapasztalatokból állt össze. Az építésnél alapelv volt, hogy amit csak lehet, András saját maga készítsen. A vágányrendszeren, a gördülőállományon és néhány NDK-s épületen kívül mindent maga rakott össze. A készlet jelenleg kilenc mozdonyból, 27 teher- és 11 személyvagonból áll. A kb. hatvanméternyi sín mellé kilenc váltót, három kocsileakasztót, valamint 24 fény- és alakjelzőt épített be. A nyitott tehervagonokhoz a rakományt is a modellező készítette: van fa- és fűrészáru, fémcsövek, lemezek, szén, sóder, kábeldob. Elsőre nem tűnik fel ugyan, de emberalakból is vagy száz található a terepen. Az épület- és térvilágításra beépített mintegy 150 darab izzót, amihez – ötletesen – többek között egy szétszedett karácsonyfafüzért vett alapanyagnak.
Mikor azt kérdem tőle, hogy készen van-e már a munka, azt feleli: – Nincs és soha nem is lesz kész, mert az ember mindig talál ki dolgokat. – Hozzáteszi: büszke arra, hogy az édesapjától kapott, a mindennapi életet megkönnyítő gyakorlatias örökséget a „hobbija” által ő is tovább tudta adni gyermekeinek.