Nyugdíjasként is tele tervekkel

Fotó: Szaffenauer Ferenc
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Végzős gimnazista volt, amikor az atomerőmű építése először, még a 60-as évek végén elkezdődött. Ma tréfásan azt mondja, az erőművet neki építették. Kováts Balázs nemcsak az erőműhöz kötődik szinte elválaszthatatlanul, hanem a városhoz, a térséghez is, ahol, ha nem is születése, de „eszmélése” óta él. Egy ilyen kitüntetés örömre és némi szomorúságra is okot adhat, mondja Kováts Balázs a Magyar Érdemrend tisztikeresztjéről, amelyet néhány hete vett át. Szomorúságra csupán az ad okot, hogy amolyan életműdíjnak tekinthető, ő pedig nem az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel ül. Mint mondta, még nem csinált végelszámolást, bízva benne, hogy van előtte jócskán tennivaló.
Paksra 1954-ben érkezett aprócska gyerekként. A várost öt évre hagyta el, amíg diplomát szerzett a miskolci egyetemen. Néhány évvel később csatlakozott az erőmű kollektívájához. Életének fontos szakasza volt, hogy a csikócsapat tagjaként részt vett az erőmű létrehozásában, a cég első blokkügyeleteseként, majd tudományos indításvezető-helyettesként az 1. és a 2. blokk indításában. Egy hirtelen váltással iskolaalapító lett, 1985-86-ban az Energetikai Szakközépiskola épületét, intézményét, majd másfél év múlva a főiskolát kellett létrehoznia úgy, hogy előtte soha nem foglalkozott közvetlenül az oktatással. A ’90-es évek elején egy újabb váltás: az erőmű akkor bontakozó kommunikációs világát igyekezett vágányra állítani, létrehozni a tájékoztató és látogatóközpontot, kidolgozni azokat a megoldásokat, amelyek még ma is nagymértékben uralják a magyar nukleáris ipar társadalmi beágyazódását. Ezek után kifejezetten az erőmű térségi kapcsolataival foglalkozott, ezen belül négy éven át a bővítésre való felkészüléssel. A munkahelyi teendők mellett mindig szánt időt a közéletre, civil életre, aminek egyik eredménye a Paksi Borbarát Klub, illetve jó példája az, hogy lassan negyedszázada tagja az ASE vezetőségének. Nem feledkezett meg az oktatásról sem: ma már címzetes egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetemen.

Az új feladatokat – egy kivételével, amelyre az erőmű akkori vezetője kérte – magának kereste kevésbé vagy teljesen tudatosan, mert mindig fontos volt számára az alkotás szabadsága; ha ezt fogyni érezte, új utakon indult el. Bár a szavak embere, azt, hogy miért nem a vegyiparban keresett végzettségének megfelelő állást, miért nem próbált az országban máshol szerencsét az egyetem után, ma sem tudja megmondani, de ugyanezt a ragaszkodást látja fiánál. – Nem lehet megindokolni. A Duna szerelmesei vagyunk, ott nőttem fel a homokstrandon a túloldalon, ott nőtt föl a fiam is. Szeretjük a nyugalmat, a jó paksi levegőt, az itteni barátokat – sorolta. Az erőmű ittléte pedig egy adottság. Nem csupán nívós szakmai kihívást, pénzt jelent, hanem sok ezer embernek megélhetést, jó lehetőségeket, emberi légkört, kiszámítható távlatokat.

Kováts Balázs elárulta, családot, munkát, minden egyebet tekintve elmondhatja, rend és harmónia van körülötte. Hogy ehhez még rendre különféle elismerésekben megtestesülő visszajelzés is érkezik, külön öröm. A legtöbbet a helyi emberektől kapott díjak, az ezredfordulón az Év embere elismerés, aztán az iparosok Lussonium Díja jelenti számára, mert azok döntöttek róla, akik között él, akikkel együtt dolgoznak, borozgatnak, együtt vágták a disznót, vagy együtt járják a Dunát. Az, hogy egy péntek este megérkezett az e-mail a Miniszterelnöki Hivataltól a kérdéssel, hogy átveszi-e a neki szánt állami kitüntetést, meglepte, hiszen nem gondolta, hogy aktív pályafutása után is figyelnek rá. Az ünnepség csodálatos volt, mesélte, hozzátéve, hogy soha azelőtt nem énekelte a Himnuszt cigányzenekar kíséretével.

Terve rengeteg van, több helyen dolgozik aktív nyugdíjasként. Mint mondja, ez elsősorban nem anyagi kérdés, hanem jó dolog több közösség életében részt venni, segíteni a dolgok előremozdítását. Nem veszi el a helyet a fiatalok elől, ellenkezőleg, mentorként készíti fel őket a majdani zökkenőmentes váltásra. „Bakancslistán” még csak gondolkodik, nem kezdte írásba foglalni, mert korainak tartja. Vallja, hogy mindennek eljön a maga ideje, csak kell hozzá egy kis türelem.