Elfeledett hagyományt éleszt fel a verklivel

Elfeledett hagyományt éleszt fel a verklivel

Szerző -
Fotó: Kövi Gergő/Paksi Hírnök
Fotó: Kövi Gergő/Paksi Hírnök

Muzsikusszív kell hozzá – ebben áll a verklizés titka. A különleges zenedoboz békebeli idők hangulatát idézi, többek között ezért szeretett bele Ring István is, aki régóta kutatott olyan hangszer után, amivel kísérni tudja magát. Az egyedi „miniorgona” tulajdonosa maga is egyedi figura, azt reméli, verklije idővel éppúgy hozzátartozik majd a város imidzséhez, ahogy őhozzá a kackiás bajusz. István két éve kezdett a verklivel foglalkozni, sajátját Németországból szerezte be Stüber mester műhelyéből, aki a mai napig verkligyártással foglalkozik. Díszes sípládája tízéves darab, húsz sípon szólaltat meg romantikus, édes-bús dallamokat. A verkli mechanikus hangszer, az oldalán levő kar tekerésével levegőt pumpálnak a fújtatókba, s működtetnek egy forgó hengert, amely lyukszalagvezérléssel továbbítja a levegőt a síprendszerhez. A dalok tekercseken vannak, a tekercseken lévő lyukak elhelyezkedése adja a dallamot és a ritmust. Míg István a rejtelmes hangszer működéséről mesél, egyre-másra csalja ki belőle a változatos muzsikákat. Ott lapul a tarsolyában a Mágnás Miska, a Sej-haj Rozi, a Kacsatánc és a Tiger Rag is, de a Kék Duna-keringő is a gyűjteményben szerepel. Harmincnégy tekercsen sorakoznak a dalok, és már készül hat újabb, méghozzá saját kezűleg: István maga kottázza le a nótákat, majd lyukasztó segítségével önállóan elkészíti a tekercseket. Egy-egy háromperces dal 16 óra munkát igényel, ez azonban eltörpül amellett, ami egy verkli elkészítéséhez kell.
A verklik (más néven kintorna)szinte valamennyi hazai példánya megsemmisült a második világháborút követően, egy-egy darab maradt csak fenn múzeumokban. István ezért is fogott saját prototípusok készítésébe: asztalosműhelyében három verkli gyártásán dolgozik, amit családtagjainak ajándékoz majd. Addig azonban még várni kell, ugyanis egy-egy hangszer elkészítése akár háromszáz munkaórát is igénybe vehet. István házi készítésű hangszerei ráadásul okosabbak lesznek a sajátjánál: több hangváltó is lesz rajtuk, megszólaltatnak majd oboát, fuvolát és hegedűt is. A sípok egy része körtefából, másik része fenyőből készül. Megszólaltatásukhoz igazi muzsikusszív kell, mondja István, hiszen fontos a dallam és a tempó is, másképp kell tekerni egy keringőt és másképp egy csárdást.

– Ez régen szakma volt, ma már azonban kevesen gyakorolják. Jelenleg itthon négy olyan verklis van, aki kijár az utcákra, fesztiválokra zenélni – teszi hozzá. A verklisek tábora világszerte azért jóval népesebb, a tavalyi keszthelyi verklifesztiválon például negyvennél is többen érkeztek Európából. A rendezvényen István is sok új barátot szerzett, merthogy, mint mondja, a verklisek legyenek bármily távol is, összetartó közösséget alkotnak. Magyarországon a világháborúk között volt népes táboruk, 1900-tól jószerivel a második világháborúig több száz kintornás szórakoztatta a budapesti bérházak lakóit, illetve a ligetekbe járó polgári közönséget. A kormány a hadirokkantakat verklijoggal ruházta fel, hogy ily módon segítse őket kenyérkeresethez. A sípládának tulajdonképpen a gramofonok megjelenésével pecsételődött meg a sorsa. A hangszernek néhány országban újra reneszánsza van, István reméli, hogy itthon is feltámadhat hamvaiból a verklizés. A hangszer sajátos hangzásának köszönhetően mindenhol megtalálja a helyét, legyen az szülinapi parti, esküvő, oldtimer show, utcazene-fesztivál, gyereknap vagy akár egy templom – ehhez hasonló helyekre már István is kapott meghívást. Mint mondja, a verkliért a gyerekek éppúgy rajonganak, mint a felnőttek. Ha megszólal, azonnal köré gyűlnek az emberek, és a legjobb a mosolygós arcokat figyelni.