Erős kötelékek kötik össze Paksot és Kézdivásárhelyet

Szerencsésen hazaérkeztek a gyerekek és két kísérőjük Kézdivásárhelyre, miután emlékezetes napokat töltöttek Pakson. Idén ötvenen vendégeskedtek családoknál, s követték szinte árnyékként paksi társukat. A kapcsolat a két város között éppen huszonöt évvel ezelőtt jött létre Mezősi Árpád kezdeményezésére. Az ötletgazda természetesen most is ott volt a paksi gyerekek és szülők között, amikor a Csengey Dénes Kulturális Központ parkolójában búcsúztak a vendégektől. Wolf Renáta bátyjával és szüleivel együtt Antal Blankától búcsúzkodott azzal az ígérettel, hogy lesz folytatás. Tavaly, amikor a paksiakat várták, s választani kellett, kit fogad, Rena neve volt a legszimpatikusabb Blankának, így arra bökött rá. – Mindig szerettem volna elmenni, megnézni – indokolta Rena, hogy miért utazott Kézdivásárhelyre. Egymásnak adva a szót mesélték, hogy hol, mivel töltötték az időt. – Nagyon szuper volt, mindenki nagyon kedves, egy csomó helyen jártunk, a legjobb az volt, hogy lovagoltunk is – zárta Blanka hozzátéve lelkesen: Ha jövőre jön Rena, én fogadom! Renáta édesanyja, Herger Andrea azt mondta, miután lánya számára fontos ez a kapcsolat, természetes, hogy ők támogatják.

Dr. Kovács Antaléknál is hasonló a helyzet. Mint mesélte, a döntésben nem vett részt, ezt felesége, Ági intézte. Lányuk, Léda osztályában tavaly volt egy erdélyi kislány, Léda akkor eldöntötte, hogy ő is szeretne valakit vendégül látni, és olyan eltökélt volt, hogy a szülők ebben támogatták, bár sokan óva intették őket, hogy három gyerek mellett ez komoly vállalás. – Biztos voltam, hogy mindenki profitálni fog ebből. Én sportolóként sokat jártam Erdélybe, vannak ott barátaim. Nekem is fontos az a zarándoklat, amikor az ember néha elmegy, megtisztul, rendeződik az értékrendszere. Na, mi most ebből kaptunk ízelítőt, úgy, hogy házhoz jött – fogalmazott Anti. Mosolyogva hozzátette: nagyon nagy a barátság, az elutazással biztosan nincs szakad meg.

Az utolsó ölelések, istenhozzádok után kigördült a busz a parkolóból és jó alkalom nyílt Mezősi Árpáddal az összegzésre. Elöljáróban elárulta, vegyes érzések töltik el ilyenkor, hiszen a búcsúzás szomorúságát átszövi az elmúlt negyedszázad emlékei, eredményei felett érzett öröm. Amikor 1990-ben útjára indította a kapcsolatot, nem hitte, hogy ekkorává fog nőni. A kezdete az úttörőmozgalomba nyúlik vissza, ahol korábban lehetőség nyílt Nyugat-Európában táborozni, de például Romániában nem. – Amikor ott is megjött a szabadság szele, egyből arra gondoltunk, hogy velük is lehet kapcsolatunk, hiszen ez a legjobb, nincs nyelvi akadály, a mieink vannak ott is, csak néhány száz kilométerre tőlünk – mondta. Olyan várost keresett, mint Paks. Kézdivásárhely pedig nagyságra, iskolarendszerre is megfelelt ennek a kritériumnak. – 1990-ben úgy jöttek az első gyerekcsoportok, hogy azt sem tudták, ki vagyok, mi vagyok, csak telefonon beszéltünk – idézte fel. Eleinte csak szünidőben érkeztek, de Mezősi Árpád azt gondolta, ne csak a Balatont, a strandot, a nyaralást ismerjék meg, hanem a hétköznapi életet is, ezért szorgalmazta a cserediák-kapcsolatot. A paksi szülők, bár örömmel fogadtak erdélyi gyerekeket, sajátjaikat eleinte a kinti viszonyok miatt nem szívesen engedték. Erre 1994-ben került sor. Akkor viszont nagyon jó élményekkel tértek haza, hiszen maguk tapasztalták, hogy Kézdivásárhelyen mindenki magyar, mindenhol magyar feliratok vannak, magyarul beszélnek. 2000-ig évi két találkozás volt a cserediákprogramban, azóta egy-egy, viszont számos más területet is bevontak. ’97-től a Kisokos Kisdobos tantárgyi vetélkedőre kaptak meghívást a kézdivásárhelyi kisiskolások, s a viskiek, galántaiak is, majd a Ki mit tud?-ra. Mezősi Árpád azon töprengve, hogy mi köti még össze a határokkal elválasztott magyarokat, kitalálta a Regélő mesemondó versenyt a közös mesekincsre alapozva. S az évek során szinte elburjánzott a kapcsolat, egymásra találtak a rendőrök, tűzoltók, a könyvtár, a múzeum, a sajtó munkatársai.

A cserediákprogramban gyerekek százai vettek részt, a családjaik között – mint Mezősi Árpád mondja – olyan erős kötelék jött létre, amit nem lehet elvágni.