Ritka az olyan út, amelyről Magyar Zoltán úgy érkezik meg, hogy már vágyik a hazaérkezésre. A dél-amerikai kerékpártúra ilyen volt. Úgy érezte, eltelt, nem volt semmi, ami marasztalta volna, annál inkább hiányoztak az itteni dolgai, a család, a zenekar, a horgászat, a repülés.

Amellett, hogy páratlan élményekkel lettek gazdagabbak társával, Balázs Ottóval a két hónapos úton, érte őket számos csalódás is. Az egyik, hogy nem sikerült a kint élő magyarokkal kapcsolatot létesíteni a tucatjával megírt levelek ellenére sem. A másik, hogy Rióban, az olimpián nem volt emelkedett hangulat, sőt, semmiféle közösségi élmény. Két vízilabda-mérkőzést és Csoknyai Laci küzdelmét látták. Utóbbi nagyon mély nyomot hagyott Zoli lelkében, megrendülve nézte végig, hogyan omlott össze lélekben egy kiváló sportoló percek alatt. Szomorúan konstatálták, hogy nagyon kevés volt a magyar az ötkarikás játékokon, Pekingben, ami semmivel sem volt olcsóbb, sokkal nagyobb és összetartóbb volt a szurkolótábor
Rióba egyébként már úgy érkeztek, hogy hírét vették a közbiztonsággal kapcsolatos problémáknak, így volt bennük némi félsz. Az expedíció paksi tagja az előző két hónap kártyán őrzött anyagát és a biciklit féltette leginkább. Nem mondja, hogy alaptalanok voltak a félelmek, de nekik nem volt gondjuk, pedig nem az óvott, féltett olimpiai faluban laktak, hanem egy külvárosi szegénynegyed, favela külső szélén. Első este – nem titkolja – félve mentek a szállásra. Nem papír vagy bádog, hanem nyersbeton házban laktak együtt a háziakkal, akik megnyugtatták őket, lévén nem öltönyös üzletemberek, nem kell tartaniuk semmitől. A külsejük az olimpiai magyar házban már inkább hátrány, mint előny volt, itt fenntartással fogadták a „két csövest”. Az viszont kifejezetten pozitív élmény volt, hogy a MOB főtitkára, Szabó Bence ismerősként üdvözölte őket érdeklődve, hogy megint veterán járművel érkeztek-e, mint korábban Pekingbe. A válasz, hogy biciklin, természetesen nem kis meglepetést okozott.

A nem mindennapi kerékpártúra fizikailag nem viselte meg a két magyart, igaz, Zoltánnak hozzá kellett szoknia a terheléshez, hiszen szinte edzés nélkül indult el az útra. – A legjobb az volt, amikor bicajoztunk. Reggel felkelsz, összerakod a sátrat, lefőzöd a kávét, eszel, ami van, tekersz egész nap, jól elfáradsz, és este letáborozol – mesélte. A leglehangolóbb pedig az, hogy rengeteg logisztikai kihívással kellett megküzdeni latin-amerikai mentalitás miatt.

– Mañana, azaz holnap – hallották úton-útfélen. Hol lerakták őket, hol meg sem jött meg a várt jármű, pedig jegyük volt rá. Megesett, hogy másfél napot vártak egy buszra. – Felrúgtam a vaskukát egy tiszt előtt – emlékezett vissza Zoli, aki egyébként nem gerjed könnyen haragra. A helyi erő mosolyogva tanácsolta nekik, hogy fogjanak taxit, foglaljanak szállást, vacsorázzanak. – Mañana! – hallották tőle is. Mindezt Argentínában, ahol aranyáron mérnek mindent. És persze úgy, hogy Zoliék nem beszéltek spanyolul, az ottaniak pedig nem boldogultak az angollal. Végül megtalálták a közös nyelvet, a két magyar elérte, hogy a jegyirodában, az íróasztal alatt megágyazva tölthesse az éjszakát. – Kint megfagytunk volna, kutya hideg volt – fűzte hozzá.

A bejárt országok közül Peru lett a kedvenc. Gyönyörű, olcsó és rugalmasak, közvetlenek az emberek. Hogy mi van a lista végén? – Ilyet, ha lehet, hadd ne mondjak, nem akarok megítélni egy országot sem – reagált. A legtöbb negatív tapasztalatot Argentínában szerezték, de a hatalmas országnak csak egy kis szeletét látták. Chile nagyon drága, a bányaipar húzza felfelé, de aki kívül maradt, az topog a porban, óriási a szakadék. Üresség van, mintha a Holdon járnának. És, hogy melyik volt az a hely, ami leginkább megfogta, melyik volt a legmaradandóbb élmény? Mindig számít erre a kérdésre, de soha nem tud rá válaszolni. Nagyon sokszínű, gazdag élményekre tettek szert, két óceánt láttak, végigmentek a Costa Verdén, a híres riói Copacabanán és az attól délre fekvő gyönyörű strandokon, amikről szinte senki nem beszél, de az ember mintha mennyországban találná magát. A Csendes-óceán találkozása az Atacama-sivataggal és a legek sora: a világ legmagasabban fekvő fővárosa és a legnagyobb sós sivataga, a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, a világ második legnagyobb vízi erőműve… Nem csoda, hogy Rióba érve két napig a kamerát sem vették elő, annyira el voltak telve élményekkel.

A logisztikai gondok mellett elsősorban az időhiány okozta a legnagyobb problémát. Két hónap nagy idő, de mégsem. Gyakorta fogta el a paksi utazót az érzés, hogy maradna még két-három napot, de menni kell. Az igazi utazók valutája nem a pénz, hanem az idő –jegyezte meg.

Mint elmondta, péceli társával több expedícióban is részt vettek már, a mostani, mivel ketten voltak csupán, más volt. Annak ellenére, hogy a stílusbeli, életfelfogásbeli különbségek az úton még jobban kitűntek, nem ért sérelem senkit. Mint Zoli mondja, nemcsak egymást, hanem önmagukat is mélyebben megismerhették. A nagy utazóknak szerinte valójában az is a céljuk, hogy egy-egy kaland során megismerjék, felmérjék önmagukat, a teljesítőképességüket.

Újabb utat a közeljövőben nem tervez Magyar Zoltán, nyugodtabb elfoglaltságokra vágyik: horgászni, zenélni akar, többször elmenni Erdélybe. Tokió viszont hívogatja. Nemcsak azért, mert számára Ázsia a favorit, hanem azért is, mert az olimpia – úgy tűnik – kihagyhatatlan.