New York-maraton – a paksi futók valóra vált álma

New York-maraton – a paksi futók valóra vált álma

Szerző -
Fotó: Dobi Krisztina
Fotó: Dobi Krisztina

Közel tíz éve nyilatkozta a Paksi Hírnöknek Dobi Krisztina amatőr futó, a Paksi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatóhelyettese, hogy nagy álma a New York-maratonon való részvétel. Az álom valóra vált: november 6-án Krisztina és párja, Lippai Zoltán is teljesítette a 42 km-es távot. Mindketten komoly futómúlttal rendelkeznek, Krisztina 19-szer, Zoltán 58-szor teljesítette a maratont.

– Nem lehetett egyszerű kijutni New Yorkba.

DK: Háromféle út állt előttünk. Az egyik a sorsolás, ám minimális volt az esély, hogy mindketten egyszerre jussunk ki. A második lehetőség a szintidő, itt Zoli belefért, én azonban nem, mert a nőknek 3 óra 40 perc alatti időt írtak elő, nekem pedig 3 óra 58 a rekordom. Maradt a harmadik lehetőség: utazási irodán keresztül. Tavaly felvettük a kapcsolatot egy német céggel, ők intézték a nevezést és a hotelt, az utazást mi szerveztük. Kissé kalandos lett: egy órával később indultunk Budapestről, így Londonban lekéstük a csatlakozást, New Yorkban pedig elveszett Zoli bőröndje, egy nappal később ért oda.

– Miben más a NY maraton, mint a többi?

LZ: Óriási a tömeg, ennek ellenére precíz a kiszolgálás. Meghatározzák, ki mikor indulhat a starthelyre, mikor adhatja le a csomagját, mikor kell megjelenni a startnál, ezután már nem engednek át. A 2013-as bostoni maratonon elkövetett merénylet miatt csak motozás után lehetett belépni, a holmikat átlátszó zsákba kellett tenni. Vasárnap a szervezőiroda buszokkal vitt ki bennünket a rajthoz, és az autópályán lerobbantunk. Az utolsó pillanatban értünk oda, ahogy leszálltam, már motoztak is a rendőrök. Futnom kellett az egyes zónáig – innen indult a profi mezőny –, hogy beengedjenek. Szerencsére ideális futóidőnk volt, szeles, napos, 13 fok.

DK: Profi a szervezés, több ezres a segítőgárda, a Central Parkban pastapartit tartottak ennyi embernek zökkenőmentesen, úgy, hogy csokornyakkendős pincérek szolgáltak fel. Staten Islanden volt a rajt, majd Brooklyn, Queens és Bronx következett, a cél pedig a Central Parkban volt. Végig szurkolók tömege volt az út szélén, minden városrész külön köszöntötte a versenyzőket. Bronxban és Brooklynban zenekarok zenéltek az utcán. Ez nem futóverseny, ez futófesztivál! Másnap láttuk, hogy többen is az érmükkel a nyakukban sétálnak, így mi is feltettük. A boltokban, a buszon és a reptéren is sokan gratuláltak.

– Milyen időt futottatok?

DK: A másnapi The Wall Street Journal lehozta az öt órán belül célba érkezettek névsorát, mind a ketten benne vagyunk. Az 52 ezer induló között Zoli 3 óra 19-cel a 2200. hely körül végzett. Nekem nem voltak vérmes reményeim, szeptember óta kínlódok sarokcsontgyulladással, az volt a lényeg, hogy beérjek. A legjobb időmtől egy órával maradtam el 4 óra 58 perccel a 31 ezredikek között értem célba.

– Magyarokkal találkoztatok?

LZ: Igen, sok kint élő, dolgozó is rajthoz állt, tőlem is kérdezték, hogy itt élünk-e. Magyar mez volt rajtam, rám nézett egy ember, fennakadtak a szemei, és azt mondta: Magyarország, nem hiszem el!

– Milyen volt New York?

LZ: Úgy szoktunk utazni a versenyekre, hogy legyen 2-3 napunk felfedezni a várost. Egy kicsit félve mentünk ki, de kellemesen csalódtunk: az emberek nagyon segítőkészek voltak. Két napig városnéző busszal jártuk New Yorkot, feltűnő volt, hogy a nagy forgalom ellenére nincs akkora zaj, sok a gázüzemű autó.

DK: Fantasztikus volt, a kerek születésnapomra kaptam a gyerekeimtől egy helikopteres városnézést, voltunk egy repülőgép-hajó-tengeralattjáró kiállításon, még az USS Enterprise űrhajót is láttuk. Vicces volt, amikor elkérték Zoli igazolványát, hogy elmúlt-e már 21 éves, mert rendelt egy sört.

– Milyen volt a fogadtatás itthon?

DK: Külön öröm volt, hogy a kollégák mennyire drukkoltak, és nagyon jólesik, hogy a munkahelyemen támogatást kapok.

LZ: Közel harminc éve járok versenyekre, a kollégáknak élménybeszámolót kell tartanom, mert mindegyik maraton más.