Tags Posts tagged with "Jó napot mi újság?"

Jó napot mi újság?

Szerző -
Fotó: Molnár Gyula
Fotó: Szaffenauer Ferenc/Paksi Hírnök

Mindennek megszabott ideje van, mind a születésnek, mind a halálnak, és annak is, amikor az ember átadja a stafétát az utódoknak. Ezt mondja a prédikátor, ezt vallja dr. Molnár Klára is, aki előre elhatározta, hogy ha tud, hetvenéves koráig dolgozik, majd nyugdíjba megy. Az utolsó hetek mégis furcsák volt, kicsit szomorúak, de felemelőek.
– Úgy áradt felém a szeretet, el sem tudom mondani – összegzi az ötös körzet lakóinak (beleértve e sorok íróját is) ma már nyugalmazott háziorvosa.

Pakson majd’ 35 évet, összesen negyvenötöt dolgozott, és ebben – teszi hozzá – nincsenek benne az egyetemi évek. Abban viszont igen, hogy Paksra került. Itt tett szert ugyanis arra a máig tartó barátságra, amelynek férjét, Kern Sándort köszönhette. Ő ugyanis Molnár Klára mostanáig legjobb barátnőjének az unokatestvére. Közös életüket Debrecenben kezdték, ahol a doktornő idegklinikán dolgozott. A klinikai munkának voltak tőle távol álló elemei, ezért inkább körzetbe vágyott. Akkor is, azóta is, gyógyítani szeretett. Három évig hitegették, hol egyik, hol másik körzetet ígértek neki, aztán, amikor megint nem kapta meg a neki ajánlott munkát – szavai szerint – úgy megsértődött, hogy Paksig meg sem állt. Akkoriban folyamatosan hirdették a paksi orvosi állásokat és abban is biztosak lehettek, hogy Sándornak villamosmérnökként nem okoz majd gondot az elhelyezkedés. – Előzőleg is sokszor jártam Pakson, tetszett a város, szerettem a Dunát is – idézi fel. Nagy várakozással érkeztek, de biztosítékként megtartották a debreceni lakásukat. Három év múlva azonban eladták, mert biztosak voltak abban, hogy soha nem akarnak Paksról elmenni.

Szerző -
Fotó: Kövi Gergő
Szabó Benjamin az őszi Céggyűrű-ünnepségen. Fotó: Kövi Gergő

Az erőműépítés olyan feladat volt, ami nem kímélte, nagyon sok munkát követelt, de olyan maradandót hagyott maga után, aminek okán ma is a zsigereiben van Paks. Nincs olyan nap, hogy Szabó Benjamin egykori kormány-, illetve miniszteri biztos, az atomerőmű első igazgatója ne foglalkozna az atomenergiával.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Aki ismeri Péger Józsefet, a paksi „életművészt”, az tudja róla, hogy könnyed és könnyelmű optimizmussal élő, a társadalmi normákkal nemigen törődő, jó kedélyű ember. Legújabb kiállítása helyszínén, a Paksi Képtár Hangárjában most mégis komolyabbik felét vette elő: lezser lenvászon ing és hetyke szalmakalap helyett ezúttal a lényétől számomra kissé idegen zakót viselt. Bohóc létének ellentmondó ünnepélyességgel tekintett körül a csarnokban. A képzőművész több év szünet után jelentkezett újra saját kiállítással. Makó Andrással közösen megnyitott tárlata, a Metamorfózis, címéhez hűen arról mesél, miként nyernek új értelmet a más-más összefüggésben összeállított tárgyak. És mesélnek természetesen a művészről, aki jellemzően alkotásain keresztül közli gondolatait a világgal.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Az Atomerőmű Sportegyesület kyokushin karate szakcsoportjának edzőjéről, Krasznai Tamásról minden bizonnyal nem sokan gondolnák, hogy annak idején gyenge testalkata miatt gyakorlatilag bárki, még a lányok is elpáholták az osztályban. Ebből fakadt indíttatása, hogy 13 évesen karatézni kezdjen. A sport iránti elhivatottsága azóta sem hagyott alább. Annak idején lelkes sporttársakkal és önzetlen támogatókkal létrehoztak az ürgemezei kisdomb környékén egy néhány eszközből álló mozgásparkot, gondoskodva arról, hogy a szabadban, jó levegőn tölthessék az edzések egy részét. Az egykori mozgáspark később akkora népszerűségre tett szert a sportszeretők körében, hogy a karatésoknak már-már időpontot kellett foglalnia a használatára.

Szerző -
Forrás: Polgár Tamás
Forrás: Polgár Tamás

Vajon mi köze Torontónak, a Szaharának és egy amerikai rendezőnőnek egy paksi operatőrhöz? A Women’s Eye elnevezésű torontói filmfesztiválon nemrégiben választottak kategóriája legjobbjának egy, a Szaharában forgatott dokumentumfilmet, aminek Polgár Tamás volt az operatőre. Ha valaki ismeri a kalandorlelkű paksi fiatalt, meg sem kérdezi, mit keres a forrongó Afrikában HIV-árvák között, vagy éppen menekülttáborban, hiszen ő az a típus, aki egyik napról a másikra, vállán egy hátizsákkal, nekiindul a nagyvilágnak. Tamás munkája során szívesen vesz részt olyan produkciókban, amelyekben a konfliktusok legmélyére láthat, amelyeket többségünk inkább a kényelmes fotel biztos menedékéből kémlel szívesebben.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Végzős gimnazista volt, amikor az atomerőmű építése először, még a 60-as évek végén elkezdődött. Ma tréfásan azt mondja, az erőművet neki építették. Kováts Balázs nemcsak az erőműhöz kötődik szinte elválaszthatatlanul, hanem a városhoz, a térséghez is, ahol, ha nem is születése, de „eszmélése” óta él. Egy ilyen kitüntetés örömre és némi szomorúságra is okot adhat, mondja Kováts Balázs a Magyar Érdemrend tisztikeresztjéről, amelyet néhány hete vett át. Szomorúságra csupán az ad okot, hogy amolyan életműdíjnak tekinthető, ő pedig nem az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel ül. Mint mondta, még nem csinált végelszámolást, bízva benne, hogy van előtte jócskán tennivaló.
Paksra 1954-ben érkezett aprócska gyerekként. A várost öt évre hagyta el, amíg diplomát szerzett a miskolci egyetemen. Néhány évvel később csatlakozott az erőmű kollektívájához. Életének fontos szakasza volt, hogy a csikócsapat tagjaként részt vett az erőmű létrehozásában, a cég első blokkügyeleteseként, majd tudományos indításvezető-helyettesként az 1. és a 2. blokk indításában. Egy hirtelen váltással iskolaalapító lett, 1985-86-ban az Energetikai Szakközépiskola épületét, intézményét, majd másfél év múlva a főiskolát kellett létrehoznia úgy, hogy előtte soha nem foglalkozott közvetlenül az oktatással. A ’90-es évek elején egy újabb váltás: az erőmű akkor bontakozó kommunikációs világát igyekezett vágányra állítani, létrehozni a tájékoztató és látogatóközpontot, kidolgozni azokat a megoldásokat, amelyek még ma is nagymértékben uralják a magyar nukleáris ipar társadalmi beágyazódását. Ezek után kifejezetten az erőmű térségi kapcsolataival foglalkozott, ezen belül négy éven át a bővítésre való felkészüléssel. A munkahelyi teendők mellett mindig szánt időt a közéletre, civil életre, aminek egyik eredménye a Paksi Borbarát Klub, illetve jó példája az, hogy lassan negyedszázada tagja az ASE vezetőségének. Nem feledkezett meg az oktatásról sem: ma már címzetes egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetemen.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Érzékeny az emberek problémái iránt, érdekli a politika, a város jelene és jövője. Bár nem itt született, nagyon szereti Paksot és még soha nem gondolt arra, hogy elköltözne innen. Sáhi Manuéla 2005 óta ügyvezetője az „Együtt a parlagfű ellen” Alapítványnak, folyamatosan tervez, szervez, segít, ami nemcsak a munkahelyén, hanem a magánéletében is jellemző rá.

Szerző -
Fotó: Kövi Gergő
Fotó: Kövi Gergő

A szobrászat nem könnyű, különleges műfaját választotta Gaál Tamás. Összeköt és ráolvaszt, vékonyít és vastagít, egyaránt hajlít és alakít követ és fémet. Hol elvesz, hol hozzáad a kompozícióhoz valamit, míg hosszas vésés és hegesztés után a keze nyomát őrző köztéri szobor születik. A város képviselő-testülete márciusi ülésén döntött úgy, hogy a város emlékművet állít a nemzeti összetartozás napjára, ennek elkészítésével bízták meg a Munkácsy Mihály-díjas szobrászművészt. Az általa tervezett köztéri alkotás a magyarság és Magyarország történelmi évfordulóinak állít emléket oly módon, hogy az több szempontból is alkalmas legyen megemlékezések lebonyolítására. – A tematikát elsősorban a trianoni események határozzák meg, de tekintettel arra, hogy a szobor több eseményhez is kapcsolható, olyan szimbolikát és formálást alkalmaztam, ami tágabb értelmezést feltételez – magyarázta Gaál Tamás a budapesti műtermében jártunkkor.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Már akkor bejáratos volt a Paksi Városi Múzeum épületébe Ring István, amikor az még polgári védelmi raktár volt. Abban az időben karbantartóként, majd amikor elkezdődött a múzeum építése, egy kft. üzemvezetőjeként vett részt a faipari munkákban. Gyakorlatilag amióta a múzeum létezik valamilyen formában, kapcsolatban áll az intézménnyel, két éve viszont főállásban felel azért, hogy az alkalomról alkalomra megújuló kiállítóterekbe életet leheljen, valósághű enteriőrt teremtsen. A Természetből otthonunkba elnevezésű időszaki tárlaton például, ahol a diákok a gyékény, a vessző és a nád felhasználásával ismerkedhettek, hamisítatlan paraszti udvart varázsolt a csupasz falak közé. A kiállításrendező összetett feladatnak tesz eleget, egyszerre gondolkozik asztalosként, lakatosként és festőként, a fémtől a fáig mindent megmunkál, mondja Ring István, akinek nemcsak ötlete és tehetsége, szerszáma is van ehhez. Azon kevesek egyike, aki gyerekként nem túl sokat törte a fejét, milyen pályát válasszon magának. Szüleivel már tízéves korában rendszeresen bejárt a műhelybe, és mire nyolcadikos lett, már asztalosok mellett dolgozott.

Szerző -
Fotó: Babai István
Fotó: Babai István

Tanítóként kezdte pályafutását Csapó Ágnes, az önkormányzat városmarketing-referense. Sokan ma is pedagógusként ismerik, ami hallatlanul jó érzés számára. – Még most is a szívem csücske – mondja eredeti hivatásáról. A két dolgot egyébként nem tartja egymástól távolinak, most is vannak olyan feladatok, ahol az ismereteit kamatoztathatja, mert egy pedagógusnak is fontos eszköze a kommunikáció.
Pályát valójában kényszerűségből váltott, amikor nem kapott inspiráló feladatot, és úgy érezte, lépnie kell. Elment a Budapesti Kommunikációs Főiskolára, ahol üzleti kommunikációt tanult. Városmarketingről itt hallott először. Már akkor nagyon érdekesnek találta, így nem csoda, hogy a gödöllői Szent István Egyetem gazdálkodás szakán, ahol marketing szakirányon szerzett diplomát, már a figyelme középpontjában volt ez a téma.

Szerző -
Fotó: Babai István
Fotó: Babai István

Lehetősége van alkotni, bemutatkozni és a közelmúltig taníthatott is Makó András, így összességében elégedett a pályája alakulásával. A Szatmárból Paksra telepedett festő most ifjúkori alkotótársaival, Budaházi Tibor festővel és Lakatos Pál szobrásszal mutatkozik be közös kiállításon Szekszárdon, a Művészetek Házában. Ez egy szép, színvonalas kiállítótér és jó lehetőség, mondja róla Makó András, aki jelenleg az Energetikai Szakközépiskola kollégiumi nevelőtanára. A Szatmár megyei Kökényesden nőtt fel, szülei tanítók voltak. Tehetségét elsősorban édesanyja ismerte fel és támogatta. Szatmárnémetiben művészeti középiskolát végzett, majd a kolozsvári egyetemen tanult.

Szerző -
Fotó: Salamon Gábor
Fotó: Salamon Gábor

Paksra Sopronból érkezett a szüleivel még általános iskolásként Kun Szilárd. Hozta magával a haza iránti szeretetet és hűséget, s vitte is tovább a Villányi-hegységbe, ahol most párja, Ruppert Annamária oldalán talált otthonra, munkára.

– Sopron a leghűségesebb magyar város. Ez az érzés a soproniakat egész életükön át elkíséri – vallja Kun Szilárd, akire mindenesetre igaz ez a jellemzés.

– A világ legszebb nyelvén beszélünk, itt vannak a legjobb ételek, a legjobb borok, a legszebb nők, és még hosszasan lehetne sorolni – mondja. Hozzáteszi, csak el kell menni a Mecsekbe, és csodát lát az ember…

Paksra kilencévesen érkezett. Ötödik osztályban kezdett dzsúdózni Váradi Jánosnál. Amikor Pécsre ment, hogy vegyésznek tanuljon, tett egy kis kitérőt más sportágak felé, de visszatérve Paksra újra csak a dzsúdónál kötött ki, és a kajakedzések mellett cselgáncsozni járt. Ez a sport volt sokáig az élete, ennek köszönhette a hobbiját, a munkáját, a barátait. Amellett, hogy tizenkét éven át az I. István Szakképzőben tanított testnevelést, tizenhat évig edzőként is dolgozott. Ezt már azelőtt elkezdte, hogy elvégezte volna a Testnevelési Főiskolát. Elsősorban nem az egyéni sikerek motiválták, inkább csapatember volt. Mint meséli, barátja, Kovács Anti felkészülését segítette az olimpiára, vb-re. Elárulja, annak ellenére, hogy elköltözött, barátai többségével nem szakadt meg a kapcsolata, rendszeresen látogatják egymást, Anti azonban hiányzik neki. A cselgánccsal nem hagyott fel, hetente egyszer Pécsett edz. Ez a sport sok mindenre, elsősorban életre tanít, vallja.

Szerző -

Bár fiatal kora ellenére bejárta fél Európát, annak minden értékével együtt is biztos volt benne, hogy haza akar térni. Ignits Márti, az Erzsébet Nagy Szálloda újdonsült vezetője mára nem csupán szakmai számításait találta meg Pakson, hanem azt a helyet is, ahol családjával élhet.

Fotó: Babai István

Ignits Márti Pakson született és itt is nőtt fel, középiskolai tanulmányait a Vak Bottyán Gimnáziumban végezte. 18 éves korában felvették a Budapesti Gazdasági Főiskola idegenforgalmi és szállodai szakára, amely akkor még a KVIF elnevezésre, azaz a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskola névre hallgatott. Akkoriban hazánkban még csak ezen az egy főiskolán oktattak idegenforgalmi szakmát, majd ezt követően jelent meg az ország többi intézményében is, ahogy mára egyebek mellett a közeli szekszárdi főiskolán.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Hatalmas adag nyitottság, erős művészi és pedagógusi véna, összerázva, nem keverve, megízesítve a régi értékekbe vetett hittel és egy csipetnyi szigorral, mindenáron akarástól mentesen. Ez a béhá-koktél, azaz Bodroghalmi László maga, aki – komolyra fordítva a szót – olyan, mint egy fa. Van tartást adó gyökere és törzse és sokfelé ágazó, mindig új hajtásokat hozó lombja.

Sátoraljaújhelyen született, ott járt általános, majd középiskolába. Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, enyhén szólva tanácstalan volt, így szülei a helyi választékból a mezőgazdasági szakközépiskolát ajánlották figyelmébe, mondván, legalább sokat lesz a jó levegőn. Hallgatott rájuk, ment és nagyon megszerette. Ráadásul tényleg sokat voltak a friss levegőn, mivel kertészkedés címszó alatt tekintélyes mennyiségben végeztek kétkezi munkát, mesélte első tizennyolc évéről, a tőle megszokott módon kis humorbombákkal fűszerezve Bodroghalmi László. A középiskola után már adott volt az irány, Kecskemétre ment, ahol kertész-üzemmérnöknek tanult. Lediplomázott, állás azonban nem volt. Család viszont igen! A főiskolán ismerte meg ugyanis oldalbordáját, Őzse Gabriellát, és mire végzett, megérkezett szerelmük gyümölcse is, egy fiúgyermek. Éppen keresték ők hárman, hogy hol rakhatnának együtt fészket, amikor László minden szempontból kedvező állásajánlatot kapott Pakson. Nem volt min gondolkodni, meg kellett próbálni. Sikerült, letelepedtek és László attól fogva nevelőtanár az Energetikai Szakközépiskola kollégiumában. Időközben megjelent egy új szabályozás, ami szakirányú végzettséghez kötötte a munkáját, így visszaült az iskolapadba, és elvégezte a pedagógia-gyermekvédelem szakot Szegeden.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc

A címbéli gondolat szellemében él és végzi mindenkori munkáját Puskás János. 2011 év elejétől ügyvezetője az önkormányzati tulajdonú DC Dunakom Kft.-nek, amelynek tevékenységi körébe tartozik a kommunális hulladék összegyűjtése, szállítása, a hulladéklerakó és a hulladékudvar üzemeltetése, a közterületek tisztántartása, a téli időszakban a síkosságmentesítés, intézményi és közterületi játszóterek üzemeltetése, karbantartása, intézmények karbantartási feladatainak ellátása, ingatlankezelés, városüzemeltetés, parkfenntartás, és építési munkákat is végeznek.

Puskás János Gerjenben született, ott végezte az általános iskolát, majd gépszerelőnek tanult. Szülei mindig arra biztatták, hogy tanuljon, képezze magát, és bár kamaszodó fiuknak nem volt szíve csücske a tanulás, mégis volt foganatja az unszolásnak, a szülői ház szerető és törődő odafigyelésének, mert még jó néhányszor visszaült az iskolapadba.
Már munka mellett érettségizett, technikumot végzett és műszaki informatikus mérnök diplomát szerzett. Utóbbival ugyan lezárta az iskolapadban töltött tanulóéveit, de tudásszomja – az élethosszig tartó tanulás, a tájékozottság iránti igénye, ami szintén motiválta tanulmányaiban – a mai napig olthatatlan, amit rendszeres napi újságolvasással, az internet böngészésével és szakmai továbbképzéseken való részvétellel csillapít.
Első munkahelye az egykori Gerjeni Állami Gazdaságban volt, majd 1982-ben pályázaton nyert el egy állást, és lett a Paks Városi Tanács Költségvetési Üzemében kommunális részlegvezető, majd gépészeti és szállítási részlegvezető.

Szerző -
Fotó: Babai István

Jó családba, jó körülmények közé született, ám nem sokáig élvezte az ezzel járó előnyöket, 1944-ben egy csapásra minden kiváltság odaveszett. Feördeös Sára jó néhányszor látta kárát annak, hogy túl csipkés volt a pólyája. Szentesi Alajosban hatvan esztendeje olyan párra lelt, aki felvállalta mindezt.

– Éppen a napokban gondolkodtam el azon, hogy 1930-ban születtem, amikor a gazdasági világválság volt, és most öregségemre újra belepottyantam ebbe a szomorú helyzetbe. Akkor nem éreztem belőle semmit, mert a szüleim jó helyzetben voltak. Nagyon jó családba születtem, békés, nagyon szép gyermekkorom volt, mindent megkaptam. Aztán jött ’44, és minden megszűnt – meséli Szentesi Alajosné Feördeös Sára, vagy ahogyan az édesapjától kapott becenév alapján mindenki ismeri, Sisa néni. Nagyszülei birtokosok, édesapja katonatiszt volt. Ő 14 éves volt, amikor jött az orosz front, szülei beadták Sopronba egy elsősorban katonatisztek gyermekeit fogadó leánynevelő intézetbe, abban a hiszemben, hogy ott biztonságban lesz. Nem így történt, ezért rövidesen érte mentek, 12 évvel fiatalabb húgával és édesanyjával egy minden lehetséges kényelemmel felszerelt vagonban Németországba vitték őket.  Édesapja ekhós szekéren ment utánuk szinte utolsó pillanatban elhagyva Magyarországot. A háború végéig voltak Németországban, s bár a menekült családok jó része kint maradt vagy továbbment, ők az első szerelvényekkel hazajöttek édesanyja tiltakozása ellenére.

Szerző -
Fotó: Babai István

Habár sokan hiszik, Serdült Benke Éva nem történész, csupán rendkívüli módon érdekli a történelem, konkrétan a magyar haza és nép történelme. Azt vallja, hogy minden nemzetnek és egyénnek fontosak a gyökerei. Ő maga büszke magyarságára, erdélyi származására. Bő két évtized alatt Pakson otthonra lelt, férjével együtt nagyon tevékenyen töltik nyugdíjas éveiket.

Már a kertkapuban belebonyolódunk a beszélgetésbe Évikével, azaz Serdült Benke Évával. Szabódva mondja: kissé rossz a hangja, sokat énekeltek a hétvégén. Erdélyből áttelepült barátaikkal töltötték a hétvégét Bogácson. Időnk sincs kivesézni a témát, máris újabb kerül terítékre, amikor asztalra rakom a diktafonom. Sebaj, majd visszatérünk, gondolom, mert az újabb történet is legalább annyira izgalmasnak tűnik. Beszélgetőpartnerem elárulja, hogy eddig kétszer segített neki a diktafon. – Először, amikor Schell Antóniához, az egyik grófkisasszonyhoz mentem (merthogy a Tengelichez tartozó Katalinpuszta és az ott élő Schell család történetét kutatta – szerk.), tudtam, hogy ha elkezd beszélni, szükségem lesz rá. Gutai Pistától kértem kölcsön egy diktafont, otthon gyakoroltam, a fiam mutatta meg, mit kell csinálni. Még a buszon is izgultam, hogy sikerül-e. Ugyanezt használtam Temesváron, amikor a ’89-es eseményekről gyűjtöttem anyagot. Ott van egy múzeum, ami emléket állít ennek a változásnak. Rengeteg érdekes dokumentum van, de a legérdekesebb maga az igazgató, aki mindenben részt vett, és nagyon súlyos sebesüléssel Bécsbe került, majd visszajött és az életét feltette erre. Vele is úgy beszélgettem félig magyarul, félig románul, negyvenperces anyagot tudtam fölvenni, rendkívül érdekes volt – meséli. Mint mondja, nem mindig sikerül egy-egy témához beszélgetőpartnert találni, írásai többnyire dokumentációból, meg személyes élményekből készülnek.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc

A Segítő kéz kitüntetést azok elismerésére alapította a paksi képviselő-testület, akik munkájukkal hozzájárultak a város szociális és gyermekjóléti ellátásnak javításához, vagy tevékenységükben kimagasló teljesítményt nyújtottak. Az idei kitüntetett, Szilágyi Ferencné nagy szeretettel gondozta és nevelte kis bölcsődéseit, segítette elindulásukat az életben négy évtizeden át.

Amikor felhívtam, hogy felkérjem erre a beszélgetésre, megismételtette a nevem, majd gondolkodott néhány pillanatot, és azt mondta, hogy amikor első munkahelyén dolgozni kezdett, én akkor voltam ott bölcsődés. Gyors fejszámolást végeztem és arra jutottam, ez azt jelenti, hogy Szilágyi Ferencné Ági negyven éve kezdhette pályáját. Nem tévedtem. Találkozásunkkor innen folytattuk beszélgetésünket, felidéztük gyermekkorát, a magyarországi bölcsődék történetét, és arról is beszélgettünk, hogyan telnek napjai.

Szerző -
Fotó: Szaffenauer Ferenc

Rendületlenül hisz az őszinte szó erejében, a jóakaratban, és abban, hogy ha valamire lelkünk mélyéből vágyunk, valamilyen módon megadatik Istentől. Amikor kislány volt, királykisasszony akart lenni és gyakran kérdezgette édesanyját, hol lehet ilyen iskolát végezni. Királykisasszony ugyan nem lett, élete mégis mesébe illően alakult. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer elhagyja szülőföldjét, és hogy szíve szavát követve egy másik országban találja meg a boldogságot. Mégis így történt.

Paksi siker született az egész Kárpát-medencére kiterjedő Wass Albert vers- és prózamondó verseny Bonyhádon megrendezett döntőjén felnőtt kategóriában. Fejes Margit öregbítette az elnyert díjjal városunk jó hírét, az erdélyi származású 25 éves ifjú hölgy néhány hónapja él Pakson. – Ezt 2009 januárjában adtuk hírül a Paksi Hírnökben. Akkor találkoztam először Margittal, aki azt mondta, azon munkálkodik, hogy találjon egy olyan munkahelyet és egyben közösséget, ahol megleli boldogulását, és azon, hogy minden szempontból otthonra leljen Pakson.